(Köz)szempont

Nincs annál szebb, mint amikor egy új élet jön a világra. Ez eddig rendben van. Az ember akarata pedig szabad. Mondjuk még ez is oké. Amit azonban minden eszközzel kordában kellene tartani, az nem más, mint az emberi hülyeség. Az ugyanis még 2010-ben sem ismer határokat, ráadásul azok életét követelheti, akiket állítólag szeretünk.

Az otthonszülés intézménye, mint olyan, szép gondolat. Tradicionális, a leendő anyának pedig egy nagyfokú biztonságérzetet ad, hogy nem egy idegen környezetben, hanem az otthon négy fala között hozhatja világra a gyermekét. Feltéve persze, hogy egyáltalán sikerül.

Nem értem azokat, akik Geréb Ágnes mellett tüntettek. Nem csak azért nem, mert a hölgy az aki, hanem azért sem, amit képvisel. Persze az ember mindig úgy gondolja, baj csak másokkal történhet, vele nem, csak hát a nagy számok törvénye előbb vagy utóbb, de betalál. Akkor pedig sovány vigasz lesz az a mondat, hogy „de hát a kórházban szülésnél is halnak meg csecsemők”. Ez így van. Csak épp a körülmények mások.

Egyik esetben ugyanis kiszolgáltatott az újszülött, míg a másikban bármi is a baj, jóval nagyobb az esély rá, hogy felszereltség miatt orvosolható. Amíg pedig nem megoldott, hogy profi segítséget kapjon az anya és a gyerek az otthonszülésnél is, és ne az utcán kelljen leinteni egy mentőt, addig törvényileg tiltani kellene, még a gondolatát is.

Kíváncsi vagyok melyik szülő tudna tükörbe nézni, amikor a gyermeke 18. születésnapján azt mondja: látod fiam, most lennél nagykorú, ha édesanyád kórházban szül. Majd a koszorút letéve hazaballag.

Meggyes Tamás egy idióta. Nem azért mert Fideszes, és nem csak azért mert politikus. Egész egyszerűen azért, mert képtelen méltósággal veszíteni. Esztergom ugyanis 10 év után új polgármestert választott magának, amire a reakció azonnal a már jól bevált „választási csalás” szlogen volt a válasz, a város pedig egy csapásra hazánk politikai életének mintavárosává vált. Azért egy-két dolog tegyünk már tisztába, mielőtt csalást kiabálunk.

Egy. Országos értékelő szavazás 4 évente egyszer van Magyarországon. Bármennyire is azt kommunikálta a kormány, hogy most az emberek majd jól megítélik az eddigi munkát, ez bizony kamu. Egy város vezetésének ugyanis nagyjából semmi köze ahhoz, hogy egy kormány mit tesz/nem tesz x hónap alatt, az önkormányzati választás pedig a város vezetőségének osztályozásáról szól, nem pedig az országos politikáról.

Kettő. Sok mindent elárul az a tény, hogy egy adott személy leváltása érdekében azok a pártok fognak össze, akiknek egyébként teljesen más az ideológiájuk és a világnézetük. És csak a rend kedvéért – még mielőtt a Jobbikot és az MSZP-t ismét össze akarnánk mosni -, Szegeden is ez történt, de ott a Fidesz javára lépett vissza a Jobbikos jelölt. Az „üzleti köröknek” pedig lehetnek befolyásuk, ám hacsak nem nyomnak a szavazó kezébe egy 10-est hogy „na barátom, akkor ugye te is Dezsőre voksolsz”, még mindig nem rajtuk múlik majd a végeredmény.

Három. Aki van olyan hülye, hogy 2010-ben azon a laptopon tárolja a szupertitkos intim fényképeit, amivel nap mint nap dolgozik, az meg is érdemli a sorsát. Egy rendszer feltörését ma már egy óvodás gyerek is el tudja végezni, különösebb technikai háttér nélkül. És ha jól sejtem, a képekhez sem az ellenzék állt modellt.

Kedves Tamás! Ha valaki nem dolgozik jól, azt kirúgják, még akkor is, ha az illető polgármester. Isten hozott a való világban.

Azt kell, hogy mondjam, osztom Orbán Viktor gondolatait. Az elmúlt 1 év kommunikációjában többször is hangsúlyozták, Magyarország most történelmi lehetőség előtt áll. Egyrészt az egységes szavazói vélemény, másrészt annak következménye miatt, vagyis hogy egyetlen erős, centralizált párt „jöhet létre”, amely jelentős többségben van. Amit gondoltak, az be is jött eddig. Ennek pedig mindenkinek örülnie kell, jobb és baloldalon egyaránt.

Hazánk belpolitikája soha – vagy legalább is a rendszerváltás óta biztosan – nem volt ennyire átlátható. Teljesen egyszerű a képlet. Az európai parlamenttől kezdve a Parlamenten át egészen a városi testületekig túlnyomórészt a kormánypárt emberei a vezetők. Mától kezdve nem lehet tehát azt mondani, hogy az ellenzék keresztbe tett, vagy a városvezetés nem volt hajlandó együttműködni, netán az EP-ben nem küzdöttek eléggé a magyarok érdekeiért. Nem. Mától kezdve munka van. Ahol pedig a baloldal nyert pozíciót a polgármesteri székekben, nos, ők lesznek a kontrollcsoport. Annyira kevesen vannak ugyanis, hogy látványos lenne, ha egy ilyen település csak egy helyben állna négy éven át.

Még egy darabig használható a „8 év alatt tönkretették az országot” mondat, de nem sokáig. Egész egyszerűen azért nem, mert nincs, aki megakadályozná őket a munkában, abban, hogy az ország szekerét végre előre is tolja valaki. Ez pedig tényleg történelmi pillanat.

Igazuk van. Kezdődhet a munka.

Nyugatról indult, majd szép lassan hazánk politikai életében is felütötte fejét az a divat, hogy a fontosabb pártrendezvényeken és a kampányokban nem csak maga a politikus, hanem egy-egy előadóművész, színész, sztár vagy celeb is megjelenik, határozottan letéve a voksát az adott személy mellett. De vajon kell-e nekünk ez?

A kampányolás ezen formája az amerikai elnökválasztás idején ütközik ki a leglátványosabban. Profi, világsikert elért együttesek és szólóénekesek, színészek állnak az egyik vagy a másik oldalra, bevetve minden olyan eszközt, amivel a népszerűséget fokozni lehet. Nálunk ezt a fajta politizálási módot a jobboldal, illetve egész pontosan a Fidesz - bár a kettő közé akár egyenlőségjelet is lehetne tenni - honosította meg , ahol a propagáláskor időről időre feltűnik egy-egy magyar sztár. Kezdődött ez anno Kudlik Júliával és Rákai Philippel, folytatódott Pataki Attilával, most pedig épp Keresztes Ildikón a sor. De mennyire kifizetődő ez Magyarországon?

Országnak túl kicsik vagyunk, megosztottsághoz viszont épp megfelelők, és ezt nem rosszmájúságból mondom. Az emberek szavazatát persze sokkal könnyebb megfogni úgy, hogyha azt látják, a kedvencük is x helyre voksolt. Ám felmerül a kérdés, mennyire okos dolog ezt egy olyan országban megtenni, ahol az ember még a tejfölt is politikai alapon választja meg? Az USA-ban persze sokkal könnyebb a helyzet, mert ott, ha a másik oldal számára nemkívánatos személy lesz a kapmányceleb, akkor még mindig ott van a világ többi része, ahol szeretik őt, hallgatják a zenéjét, nézik a filmjét, stb. Ma Magyarországon azonban senki sincs ilyen helyzetben. Persze amíg „fut a szekér”, addig nincs is semmi baj, ám amint fordul a kocka, máris problémát jelenthet egy ilyen kiállás.

A legfőbb kérdés nagyjából ugyanaz, mint az egyházak esetében: jó, ha beleártják magukat a politikába és állást foglalnak, vagy maradjanak meg annál, amihez értenek?

Az embernek szinte összefut a nyál a szájában, ha meghallja az egykulcsos adórendszer kifejezést. Főleg most, hogy Matolcsy és Szíjjártó is kijelentette, 2011. január 1-től ez az adózási forma lép majd életbe. Nedvesednek a bugyik, pirulnak az arcok, a távolban pedig felsejlik a jólét víziója. Pedig csak egy valami közeledik: az önkormányzati választás.

Persze rossznak semmiképp sem lehetne nevezni, ha a ez az ígéret tényleg valóra válna, de az időzítést elnézve sokkal inkább beszélhetünk egy ügyes kampányfogásról, mintsem tényről. Legalább is egyelőre biztosan nem.

Ugyanis a kormány, de még maga Orbán Viktor is fokozatosságról beszélt eddig, melynek okaként a költségvetési keretet adták meg. A mostani váltás azonban olyan élesen és olyan hirtelen jött, hogy az mindenképp felveti a kérdést: ha eddig is volt rá lehetőség, akkor miért az ellenkezőjét kommunikálta a vezetés? Rosszul semmiképp sem jött volna nekik, így azonban jelentősen nő a hibázás lehetősége is. Nem csodálkoznék, ha az októberi választás után lassan kiderülne, több sebből is vérzik még a gyerek lábakon álló egykulcsos adórendszer, illetve néhány szocialista csontváz is felbukkanna a költségvetés háza táján, melyre később lehet majd mutogatni.

Azt azért csak remélni lehet, hogy a választások miatt nem kapkodják majd el (az egyébként igen jelentőségteljes) átállást, annak ugyanis megint csak mi isszuk majd meg a levét. Függetlenül attól, hogy ki ül majd a polgármesteri székben.

Elzavarták Mészáros Antóniát. Persze várható volt, hogy előbb-utóbb szúrja majd valaki szemét a riporternő, aki Az Este című műsor egyik legjobb házigazdája volt. Ha a jobboldal lett volna eddig hatalmon és most a baloldal kormányozna, a helyzet minden bizonnyal ugyan ez lenne. A kérdés inkább az, hogy melyik a rosszabb: megkérni, hogy váltson szemléletet, vagy eleve olyan embert tenni a helyére, aki inkább dicsér, mintsem kérdez.

Aki a közmédiában dolgozik, annak el kell felejtenie azt a szót, hogy pártatlanság. Bármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét gondolni, nem ez a helyzet. Az államtól kapják a legtöbb támogatást, az adófizetők pénzén tarják fent, így elvárható, hogy a mindenkori kormány oldalára álljanak. Ugyanakkor a kormányváltás mellékhatásaként járó személycseréknél azért a szakmaiságot is figyelembe kellene venni néha. De úgy látszik, mi még nem jutottunk el idáig.

Mészáros Antónia kiváló riporter és azt hiszem, ezt pártállás nélkül, bátran ki lehet jelenteni. Sajnos egyre kevesebben vannak azok, akik nemcsak szeretik, de értenek is ahhoz amit csinálnak, ő pedig kétség kívül ilyen. Ezzel a lépéssel -vagyis azzal, hogy egy szórakoztató műsorba tegyék át - azonban remekül derékba lehet törni egy karriert. Ahogy ugyan így érthetetlen, hogy az egykori amerikai tudósítót, Bombera Krisztinát miért kellett a süllyesztőbe dobni. Bár a lehetséges válaszok itt is adottak, ám szakmai szempontból megint csak indokolatlan a döntés.

Persze ha kirúgják őket, az egészen más, mert akkor még fölbukkanhatnak más csatornáknál, és maradhatnak abban a szerepkörben, ami miatt most a váltás történt. Így azt kell mondjam: még a kirúgásnál is van rosszabb.

Nem mindig értem a politikusokat. Na nem azért, mert olyan nagyon bonyolult állatfaj lenne az övék, egyszerűen csak nem értem. Olyan helyzetben például, amikor meghatározzák egy párton belül, hogy akkor mindenki azt nyomja, hogy igen, vagy azt hogy nem. Mert persze a pártérdek fontos dolog, de attól még nem kell egyetérteni vele. Szanyi Tibor most valami hasonlóan frappáns javaslattal állt elő: az új párttagoknak legyen kötelező a Népszavát előfizetni. Elmés, mondhatom.

Nem szeretem ismételni magam, hogy az MSZP-nek befellegzett, de a tények azok tények. A politikai és morális válság egyértelmű, de nagyon úgy tűnik, a szellemiségivel is gondok vannak. Amíg ugyanis ilyen „központi” ötletek születnek – az elfogadásról már nem is beszélve -, addig várhatják, hogy egyről a kettőre jussanak. Ráadásul ellent is mondanak saját maguknak.

A napilapot ugyanis állítólag azért szeretik, mert egy igazi baloldali, ám független médium, és így kívánják segíteni az előfizetői tábor gyarapodását. Ugyanakkor tiltakoznak az ellen, hogy az újság MSZP-s orgánum lenne. Ahhoz viszont nem kell diploma, hogy lássuk, a kettő azért rendesen üti egymást. Ha a javaslatból szabály lesz, akkor előbb vagy utóbb, de menthetetlenül összemosódik majd a párt neve a lappal. Arról meg már ne is szóljunk, hogy Szanyi tárgyi tévedésben van. 2010-ben ugyanis egy print lap eladott példányszámát nem csak az határozza meg, hogy a másik oldal médiája mennyire erős. De ebbe most inkább ne menjünk bele.

Ha az MSZP tényleg segíteni szeretné a Népszavát, akkor az egyetlen dolog amit tehet, hogy békén hagyja, Szanyi Tibort pedig elteszik a hátsó sorba. Vagy egy kicsit még hátrébb.

Úgy tűnik, a kormány egyelőre nem tud mit kezdeni az internettel. A közeljövőben megszülető médiaalkotmány ugyan tartalmaz majd olyan részeket is, amely a világhálóra vonatkozik, ám hogy pontosan mi lesz benne, az egyelőre még csak sejthető. Az már valószínűnek látszik, hogy a blogokat békén hagyják, ám ezen kívül szinte bármi jöhet. Csak abban lehet reménykedni, hogy az ötletelést nem a KNDP-re bízzák majd.

A Budapesten szervezett Az internet hatás a gyermekekre és a fiatalokra című nemzetközi konferencián Szalai és Kövér is arról beszélt, hogy az első és legfontosabb dolog a gyermekek védelme. Előbbi ezt a web tartalmának korlátozásában, míg utóbbi a hasznos tartalmak megjelenésében látja. Mindkettő nemes elképzelés, arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy az internet pont attól szép, hogy olyan színes. Ráadásul ennél demokratikusabb és liberálisabb eszközt a világ jelent esetben nem is igen ismer, így a korlátozás sem feltétlenül a legmegléphetőbb ötlet. Arról nem is beszélve, hogy ez sokkal inkább szülői felelősség, mintsem állami.

Persze ilyenkor mindenki az erotikus tartalmakra gondol, ám azért azt sem szabad elfelejteni, hogy egy olyan prűd társadalomban, mint a magyar, ez sokkal több problémát okozhat. Igen, lehet azt mondani, hogy a gyerek ne innen tanuljon, de azért lássuk be, ma még elég kevés az olyan szülő, aki elmagyarázza a gyereknek, mi-merre-meddig. De legfőképpen hányszor.

Az elképelés persze megvalósítható, de akkor következetesen el kellene tüntetni minden olyan felületet, ami befolyással lehet a gyerek fejlődésére. Ez viszont felveti a kérdést: ki dönti el, hogy mi ártalmas egy gyereknek? A genitáliák látványa, vagy Hajdú Péter feje? Nehéz különbséget tenni.

Ráadásul előbb-utóbb mindenre rá lehet fogni, hogy „ez ártalmas”, „ez nem kell”. Volt is már hely a világon, ahol megoldották a központilag szabályozott tartalmakat. Hol is, hol is? Ja persze! Észak-Koreában.