(Köz)szempont

Nehezen találok szavakat. Na nem feltétlen a meglepetéstől, nem. Abban ugyanis – sajnos vagy nem sajnos – már nem nagyon van meglepő, hogy egyik vagy másik, hatalmon lévő politikai oldal a saját malmára akarja hajtani a vizet. Ha nem így lenne, akkor a Népszabadság tele lenne Orbánt dicsérő szép szavakkal, a Magyar Nemzet meg kétoldalas cikkeket hozna le arról, miért volt igaza Gyurcsánynak Őszödön. Azt viszont már tényleg nehéz eldönteni, hogy Papcsák, a zuglói manáger ennyire hülye, vagy egyszerűen csak türelmetlen.

Az eset ugye ismeretes. Adott a XIV. kerületi városvezetés, egy Fideszes polgármester és az országos kommunikáció, miszerint itt elszámoltatások lesznek, de kegyetlenül. A jobboldal Ferencének vezetésével az önkormányzat 80 millió forintot fizetett ki különböző tanácsokért. És most jön, ami – nem – meglepő: jobboldalhoz közel álló irodáknak, embereknek és Móricz Zsigmond címszereplőinek, a rokonoknak. Mindezt tette úgy, hogy ő volt az egyik elszámoltatási kormánybiztos. Mit is lehet erre mondani? Bravó.

Egy önkormányzatnak persze szüksége van tanácsokra. Oké. A munkájuk elvégzéséhez szükségük van jogi segítségre. Oké. Tegyük fel, mindezek rendben vannak. Akkor is felmerül a kérdés, hogy mint korábbi elszámoltatási kormánybiztos, miért nem jut eszébe, hogy rokonokat és a holdudvarhoz tartozó embereknek (viszonylag) sok közpénzt kifizetni nem túl bölcs dolog? Ráadásul pont akkor, amikor ezek a témák kényesek és a sajtó figyelmének központjában vannak? Szép, kövér öngól ez.

A magyarázatot, pedig nem bonyolították túl: amazok is loptak. Naiv kérdés, de ez miért is jogosítja fel a másik oldalt, hogy ugyanúgy lopjon? Na ugye. Persze lehet egyfajta inverz gondolkodás, hogy „ha valamit el akarsz rejteni, csak hagyd szem előtt”, azonban ez ebben az esetben nem így működött. Kedves Ferenc. 30 másodperced van, hogy elhagyd a házat.

Sajnos a címben felvetett kérdés koránt sem költői. Feledkezzünk meg egy pillanatra hazánk belpolitikájáról, a poszt sem erről fog szólni. A helyzet ugyanis az, hogy jelenleg olyan történelmi időszakot élünk át, ami a mi, de még az elkövetkező generációk életét is jócskán meghatározhatja. A mérleg nyelve, pedig a legkisebb eseménytől is eldőlhet.

Tegyük félre egy kicsit azt, a magyarságot alapvetően meghatározó tulajdonságot, hogy a történelmünk hibáin/kudarcain kesergünk. Meg kellene már végre tanulni a jelenben élni, de ez most nem is annyira lényeges. Sokkal fontosabb az, hogy lássuk: a jövőkép kaotikussága nem csak bennünket fenyeget, bár tény, hogy mi állhatunk a sor elején.

Az arab világ jelenleg olyan változásokon megy át, mint történelmében eddig nagyjából soha. A térség forradalmai azonban nagymértékben hatnak a világra, ha más nem, hát az olajárak elszabadulása miatt. Ezt persze mérséklődhet, ha jön egy gyors, a világpiacra abszolút pozitív hatással lévő kimenetel, jelenleg azonban még a megnyugvás eljövetelét is nehéz lenne megjósolni.

Az olajárak emelkedése következésképp hozza magával az üzemanyag árainak emelkedését, ami viszont a teljes gazdaságra kihathat. Nehéz lenne azt mondani, hogy itthon még van lélektani határa mondjuk a 95-ös benzinnek, de ha valamit, akkor a 400 forintos literenkénti árat mindenképp ilyennek lehet nevezni. Ekkorra azonban már nagy valószínűséggel elszabadulnak az élelmiszerárak is, a hitelek (elsősorban a devizahitelek) törlesztői, pedig olyan mértékben válnak elviselhetetlenné, hogy dőlhet az egész, erre épülő bankszektor.

Persze nem lehet az egészért csak az afrikai régiót hibáztatni, hisz minél erősebb egy gazdaság, annál kevésbé sérülhet meg az ország, ráadásul épp egy súlyos válságból próbál kilábalni a világ. A hangsúly inkább az aránytalanul nagy energiafüggésen van. És itt nem az arab olajon, hanem magán az olajon van a nyomaték. Természetesen a felvázolt helyzet – most még – nem áll fenn, az viszont tény, hogy a folyamat elkezdődött. Ha pedig igazán lendületet kap, akkor alkalmazhatjuk majd a „szép időkre” Ráday Mihály műsorcímét: „Unokáink sem fogják látni”. De lehet, hogy már bennünket sem.

Orbán Viktor a mai napon ismét értékelte az országot, s az idei sorrendben már a tizenharmadik ilyen alkalom volt. Szép hagyományt teremetett az évről évre megtartott beszédeivel, ám nem ez az egyetlen pont, ami állandóságot mutat. Bizony, a tartalom is vissza-visszatérő elemeket mutat, a benne tudatosan elhelyezett shitekkel szólásokkal, közmondásokkal és szóvirágokkal. Az ellenzék ugyanakkor a konkrétumok teljes hiányát rója föl – lásd Jobbik -, amire Orbán Viktor szintén hagyományteremtő jelleggel a legkevésbé sem foglalkozik. Mert aki a fától nem az erdőt, az hosszú távon semmiképp, hisz a sánta kutyát is, főleg ha aranyat lel. De szükség van-e egyáltalán a konkrétumokra egy ilyen beszédben? Koránt sem biztos.

Nem akarom Orbánt védeni. Jelenleg Magyarországon nagyjából ő az egyetlen, aki nem szorul védelemre – legalábbis ami az ilyen jellegűt illeti. De a konkrétumért kiáltó embereket sem biztos, hogy meg tudom érteni. Azt azért ne felejtsük el, hogy ez a beszéd egyrészt milyen közegben hangzott el – és nem, nem ellenzékiben – másrészt, hogy valójában kiknek szól. A piacnak? Nem. Az EU-nak? Nem. Még azt sem lehetne mondani, hogy azoknak, akik ott ültek és hallgatták őt. Hogy akkor kinek? Nekünk, kedves hölgyeim és uraim. Nekünk. Meg annak az x millió magyar embernek, aki – bár látszólag nagyon ért a politikához, valójában – egyáltalán nem ért a politikához, a gazdasági mutatókhoz meg aztán pláne nem.

Ez az értékelés immáron tizenharmadik alkalommal hangzott el, és továbbra sem ez a szakmai viták fóruma. Az egyszerű ember egyszerű szavakból ért, ha egy kicsit ki van tekerve, még hatásosabbnak is tűnik. De ha egy ilyen szöveget teletűzdelnek olyan szavakkal és kifejezésekkel, amit legfeljebb egy közgazdász ért meg, akkor lehet, hogy tele lesz konkrétummal, de hogy szavazóbázist nem fog építeni/szinten tartani, az egészen biztos.

Orbán Viktor egy kiváló szónok, egyet, pedig tökéletesen megtanult: ebben az országban nem lehet konkrétumokat mondani. Kormánytól függetlenül nem. Mert aki hatalmon van és ilyet tesz, azzal három dolog történik: megtámadja az ellenzék azért, amit mondott, támadja akkor, amikor kivitelezni akarja azokat, majd végül támadja azért, amiket nem vitt véghez (és amiket egyébként támadott akkor, amikor elmondták).

Ez egy ilyen ország és ezt ő is jól tudja, hisz velük is/ők is ezt csinálták. Jelen helyzetben, jelen támogatottsági adatok mellett, pedig sokkal inkább viseli és hárítja nap mint nap a kritikákat, mint hogy belefusson egy ilyen helyzetbe. És valljuk be őszintén: pokolian jól csinálja.

Olvastam egy posztot. Mondjuk ez önmagában nem olyan nagy újdonság, viszont az a helyzet, hogy ez az írás (pontosabban az, amiről szól), elindította a brainstorming-ot, egy olyan gondolatot, ami már régóta fogalmazódott bennem, de valahogy mindig a fiók mélyére került. Így igen csak ideje volt napvilágra jönnie. A történet a számítástechnikáról, a könyvtárakról és a kettő kapcsolatáról fog szólni.

Az informatikai érettségiben ugyanis még mindig tételként szerepel az, hogy egyáltalán mi az a könyvtár, hogyan kell benne mozogni és miből nyerhetünk ki információt. Hogy miért pont ide tették, az az abszolút rejtély kategóriája. Valószínűleg azért, mert az iskolákban még a mai napig sem kötelező tananyag az, hogy megtanítsák a diáknak, hogyan kell használni egy könyvtárat, vagy úgy egyáltalán, hogy mi az. Aki tudja, tudja, aki nem, nem, a képlet nagyjából ilyen egyszerű. Persze az internet korában már közel sem ez a leggyorsabb eszköz, amivel információhoz juthat egy ember, de tény, hogy írni is hamarabb tanul meg az ember kézzel, mint géppel. Bár lassan ebben sem vagyok olyan biztos.

Minden esetre az is tény, hogy a mai informatika oktatásában például a mobil és közösségi web sem szerepel, de valószínűnek tartom, hogy ugyan azért, amiért a könyvtár sem. Vagy nincs olyan ember, aki megfelelően értene hozzá (igen, a számítástechnika tanárokra gondolok), vagy egyszerűen nem érdekli őket. Minden estre nehezebb megítélni, hogy melyik a rosszabb.

És még egy, talán még ezeknél is fontosabb dolog. Az a helyzet, hogy a könyvtárak még a mai napig is pontosan ugyan olyan konzervatív módon működnek, mint ezelőtt 30-40 évvel. Az, hogy egy-egy intézmény új külsőt kap, vagy felszerelik számítógépekkel, csupán a külső máz. A valóságban – és ez már a dolog szakmai része, - szinte semmit sem változott a rendszer. Van például olyan, hogy ETO ezt még 1905-ben fogadták el. Most, mintha 2011-et írnánk. Persze nagyon szép dolog a hagyománytisztelet, csak közbe senki sem veszi azt észre, hogy a mai technikák segítségével már jóval egyszerűbb feldolgozási rendszert is ki lehetne találni, ez, pedig még koránt sem jelentené a szakma felhígulását. Egyszerűen csak emberközelivé válna, és ami még ennél is lényegesebb: jóval modernebbé. Remélhetőleg nem újabb 100 évet konzerválva ezzel.

Megtörtént végre az, aminek meg kellett történnie. Orbán Viktor ma ismertette a magyar soros elnökség programját az EP előtt, ami hazánk számára történelmi jelentőségűnek mondható, ha más nem, hát azért, mert hosszú-hosszú idő után tölthet be Magyarország ilyen fontos pozíciót a nemzetközi porondon. Ez eddig mind szép és jó. Miniszterelnökünk – a felszólalás előtti nyilatkozatából ítélve – azonban vagy elszámította magát, vagy takarni próbálta a nyilvánvaló tényt, miszerint az EP-ben sokkal inkább a médiatörvényről lesz szó, mintsem az elnökségi programról. De kérdem én: mégis miben reménykedett?

Nagyjából amióta megszületett a gondolat és megfogalmazódott a törvény, azóta lehet hallani az európai sajtóban olyan nyilatkozatokat, melyek bírálják azt, miközben a magyar sajtószabadságot féltik. Ezek a hangok, pedig csak egyre erősödnek január 1. óta, vagyis amióta hazánk lett az EU soros elnöke. Így talán nem is akkora meglepetés, hogy a képviselők is ezzel foglalkoztak. Kormány oldalról persze mindig nehezebb megérteni, miért nem tetszik az ellenzéknek valami, európai szinten, pedig talán még nehezebb, hisz elvileg egy ország belügyéről van szó. Elvileg.

Ezek a politikusok ugyanis gyakorlatilag úgy gondolják, egy rendszert az jellemzi a legjobban, hogy milyen a vezetője. Márpedig ha úgy látják, hogy negatív az irányvonal, akkor ennek hangot is fognak adni. Ehhez azt hiszem, jobb lenne már most hozzászokni. Hogy mi lehetne a megoldás? Nagyon egyszerű. Magát a médiatörvényt kellett volna egy kicsit később, nagyjából egy fél évvel később megalkotni, akkor nem ettől lenne hangos fél Európa.

Persze felmerülhet: akkor miért nem halasztották el? A válaszok, pedig nem túl bíztatóak. Vagy azért nem, mert a kormány úgy gondolta, a törvény úgy lesz jó ahogy van, vagy azért nem, mert bár pontosan tudták, hogy milyen lesz a fogadtatás, mégis fontosabbnak tartották azt, mint az elnökség kedvező visszhangját. Ha az első eset áll fenn, az elég nagy baj, hiszen azt jelentené, hogy a kormány meg van győződve a saját tökéletességéről, ami a legdemokratikusabb nemzetben is súlyos gond. Ha pedig a második, akkor… de ezt azt hiszem, már felesleges magyarázni.

Tízezer ember. Hozzávetőlegesen ennyien voltak kint a Kossuth téren péntek este, hogy voksukat letegyék a sajtószabadság mellett, a médiatörvény ellenében. Tízezer ember. Legalább ennyien vannak ma Magyarországon, akik úgy gondolják, a Kormány rossz döntést hozott és egy olyan törvényt szeretne „lenyomni a torkukon”, amitől igen rossz szájízzel élnének tovább. Valami azonban más volt.

Az elmúlt években a Kossuth tér az elégedetlenség és a változás iránti vágy színterévé vált, erről a két szóról egyből a tüntetésre, demonstrációra asszociáltunk. Van azonban egy nagy különbség a kettő között: az emberek megmutatták, lehet ezt kultúrált formában is csinálni, kihagyva olyan, szinte kötelezővé vált elemeket, mint a rendőrök lehazaárulózása, köztulajdon megrongálása vagy a magántulajdon semmibevétele. Igaz, ezúttal nem is volt mögötte semmilyen vélt vagy valós háttérpropaganda. A kezdeményezés a civileké volt.

A tömeget látván a résztvevők többsége fiatal volt, valószínűleg az értelmiségi réteg jelenlegi vagy leendő tagjai. Elmentek, mert egyetértettek azzal, amiről a „rendezvény” szólt, majd hazamentek. És hogy miért is fontos, hogy fiatalok voltak? Az MSZP – vagyis ami még megmaradt belőle – szavazótábora ugyanis tény és való, a nyugdíjasok nagy százaléka. Nem a baloldalé, az MSZP-é. Ők viszont már az új generáció tagjai, akik voksukkal már a 2010-es parlamenti választásokon is elmondták véleményüket. És elfogják ezután is.

A Kormány – még akkor is, ha tényleg, őszintén nem igaz – látszólag a saját hatalmát szeretné jó előre konzerválni, ha lehet 2, de inkább több ciklusra. Ehhez viszont olyan intézkedések kellenek, amik pont az ellenkezőjét érhetik el, és hiába az uralt média, hiába az új Alkotmány, a végén úgy is az egyén dönt. Bár az is igaz, nem csak azért lépik most meg ezeket, mert gyorsan akarnak jólétet teremteni, és ez az első állomás. Nem. A negatív visszhangot keltő intézkedések mindig a ciklus elején születnek meg, a magyar ember, pedig gyorsan felejt, ha valami olyat kap cserébe, ami neki épp akkor jó, még ha Tiszavirág életű is az a dolog. De ezeket a tüntetőket elnézve, talán ez is másként lesz majd.

Tízezer ember. Legalább ennyien vannak, akik változtathatnak ezen.

A hazai oktatás reformja, a tanulmányok utáni elhelyezkedés lehetősége és tandíj csupa olyan témák, amelyeket a politikusok évről évre, választásról választásra előtérbe helyeznek, azt a látszatot keltvén, hogy most valami hatalmas dolog fog történni, bekövetkezik a változás. Az egyik oldal megígéri, míg a másik a tandíj „rémével” fenyeget, és viszont. Aztán elmúlik az ígérgetős időszak, és – néhány látszat tevékenység kivételével – minden marad a régiben, pedig van itt gond, nem is kevés. Mátyás László remekül foglalta össze ezeket jegyzetében, ám néhány dologgal még így is ki lehet egészíteni.

Aki nem látja be azt, hogy a hazai felsőoktatással igen komoly gondok vannak, az vagy hazudik, vagy csak simán csukott szemmel jár. A hazai munkaerőpiac már régóta nem tud állást kínálni a végzett hallgatók jelentős többségének, akiknek így két választásuk van: vagy kimennek külföldre dolgozni, vagy itthon kénytelenek elhagyni a pályájukat, jobb esetben egy olyan munka miatt, amihez szükséges feltétel a főiskolai/egyetemi végzettség. Az sem ritka, hogy a tanuló nem azon a szakon fejezi be a tanulmányát, mint amelyiken elkezdte, ezzel komoly időkiesést okozva saját maga számára. A legnagyobb gond mégis az, hogy az igazi problémákat azok látják, akik már végeztek, vagy épp benne vannak a rendszerben. Utóbbiaknak nyilván nem érdekük, hogy ezekre rávilágítsanak, vagy nem is akarják ezeket igazából észrevenni.

Itt van például az a fura helyzet, ami a Hallgatói Önkormányzatoknál (HÖK) jelentkezik. A HÖK alapjában véve arról kellene, hogy szóljon, hogy a hallgatók segítik a hallgatókat, védik az érdekeiket, miközben ők maguk is a rendszer tagjai. Elkezdik a tanulmányokat, közben dolgoznak, majd befejezik, és mennek ki az életbe. Ebből a szempontból ez így is van, csak a kezdet és a befejezés között eltelik vagy 6-7 év is. Szakot (szakokat) váltanak, elvégezik a felsőfokú szakképzést, végül átmennek költségtérítéses képzésre. A végén, pedig már nem is az a fontos, hogy milyen a végzettség, hisz az évek alatt a háttérben lázasan folyik a kapcsolati tőke kovácsolása. Ami persze nem a hallgatók csak a hallgató érdekeit szolgálja.

Sajnos be kell látni: az egyetem szó már régóta nem azt az intézményt jelenti, amit igazából kellene. Mátyás László meglátásai sajnos riasztóan pontosak, de attól félek nem tévedek ha azt mondom, az elképzelései soha sem fogják megérni a kivitelezés szintjét.

Az iwiw elfészbúkosodása megújulása óta a mai az első alkalom, hogy karbantartás miatt nem érhető el az oldal. Ez rendben is van, nyilván ezt is meg kell csinálni. Az éjszakai időzítés, pedig az ilyen munkák elvégzésére a legalkalmasabb, hiszen ilyenkor veszítik a legkevesebb látogatót. Az ezt jelző szöveget azonban nem sikerült túl kedvesre megfogalmazni.

Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, de nekem speciel olyan érzésem van, mintha épp most küldtek volna el melegebb éghajlatra. Persze nem kell túlspilázni a tájékoztató szöveget, meg ne is pakolják tele szmájlikkal, de egy olyan korban, ahol a gyerekek lassan hamarabb tanulnak meg MSN-ezni, mint írott betűt leírni, a 3 pont talán nem a legmegfelelőbb. Persze még mindig jobb, minta felkiáltó jelet tettek volna a végére.