(Köz)szempont

Elmondom. Van ugye egyszer az, amire még az óvodában megtanítják a gyereket: menzára, fogmosáshoz, kézmosáshoz kettesével sorakozó, kézen fogva indulás, miegymás. Ezt a szokást még sikerül átmenteni az általános iskola alsó tagozatára, majd magát a kettes oszlopban vonulást még csak-csak megpróbálják kivitelezni a pedagógusok/tanárok a felsőbb osztályokban is, ám ahogy nő a diák, úgy csökken az affinitása a rendre. Legalább is a közlekedés területén.

Aki már volt főiskolás/egyetemista, vagy használt csúcsidőben – de gyakorlatilag bármilyen időben – tömegközlekedési eszközt nagyobb távolság megtételére, vagy csak szimplán nagyvárosban él, tapasztalhatta már a tömegközlekedés meglehetősen idegesítő velejáróját, vagyis azt, hogy az emberek képtelenek rendszerbe szerveződve sorba állni. Az érkezési sorrend gyakorlatilag nem létezik, s amikor a busz/vonat megáll, emberi gócpontok alakulnak ki az ajtó(k)nál. A tolerancia szinte teljesen eltűnik, az utas arcára pedig valamilyen kéjes mámor ül ki, még akkor is, ha utolsó előttinek száll föl. Elvégre nem ő lett az utolsó.

Sokat példálózik az ember azzal, hogy „bezzeg nyugaton”, de az a helyzet, hogy jelen esetben ez ismételten igaz. A németek a villamosra is kettes oszlopban szállnak fel, az angolok pedig simán kinézik azt, aki a metró mozgólépcsőjén nem a jobb oldalra áll. Azzal ugyanis feltartja azokat, akik sietnének. Ezek a társadalmilag elfogadott szabályok. És nálunk?

Nem lehetne azt állítani, hogy a pedagógus a hibás. Az iskolák házirendjükbe foglalják az utolsó óra utáni vonulási rendet, a tanárok pedig alkalmazkodnak és igyekeznek betartatni ezeket. Persze lehet azt is mondani, hogy „mert kevés a hely”, de ez alapjában véve még nem indokolja azt, hogy tülekedjen, és a másikat tapossa meg az emberek egy-egy felszállásnál. Ráadásul az is bevett szokás, hogy minden utas olyan helyet akar keresni magának, ahol még senki nem ül, hogy véletlenül se kelljen mással osztozkodni. Az már csak hab a tortán, hogy gyakran azok igyekeznek legelőre jutni, akik a leghamarabb szállnak le, legyen az 5 vagy 10 kilométer.

Ilyen az, ha az egyén győz a tömeg fölött.

Meghalt a magyar baloldal. Nem azért mondom ezt, mert menő most ezt mondani, hanem azért, mert ez a helyzet. A 2006-os öszödi beszéd nem is annyira előidézője, sokkal inkább katalizátora volt ennek a folyamatnak, s ez csak most, 4 évvel később kezd igazán világossá válni. Ha úgy tetszik, az MSZP kigolyózta magát a Parlamentből, de előtte még megvívta a maga csatáját az SZDSZ-szel is, akiknek így már jottányi esélyük sem maradt az életben maradásra.

Az ember azt gondolná, ha egy párt rohamtempóban építi le önmagát, akkor legalább ekkora elánnal veti bele magát az újjáépítésbe is. Levonják a konzekvenciákat, tanulnak a hibából, összegeznek, aztán nekilátnak a munkának. 2010-ben Magyarországon azonban nincs olyan, hogy magyar baloldal, mert nincs koncepciója sem. Koncepció nélkül, pedig nem csak önkormányzati választást nem lehet nyerni, de semmilyet sem. Jelen állás szerint legfeljebb azok szavaznak oda, akik a szavazóbázis eddigi „keménymagját” alkották, a többiek vagy azért nem, mert kiábrándultak, vagy azért nem, mert ciki. Vagy azért nem, mert az egész északi féltekét vissza akarják csatolni, de ez most más kérdés.

Az MSZP továbbra sem a fiatalokat akarja megcélozni, marad a jól megszokott és kényelmes szerepben, és hajbókol a nyugdíjasoknak. Hosszú távon biztosan igaza van a pártnak, mert ha lehet hinni a statisztikának, akkor előbb-utóbb ők lesznek majd jelentős többségben. Épp csak azt felejtik el, hogy azok a nyugdíjasok a mostani fiatalokból állnak majd.

Merjünk nagyot mondani

És most merjünk nagyot mondani. Az egész magyar baloldal egyetlen vállalható figurája talán épp az a Gyurcsány Ferenc, akinek a bukást köszönhetik. Félreértés ne essék, a beszédet elmondta, a társadalom pedig elhelyezte oda, ahová a legjobban kívánta: a süllyesztőbe. Ez rendben is van. De ha letisztítjuk az alakot, akkor kitűnik, egy hasonló kaliberű figura tudná csak megreformálni a baloldalt. Olyan politikus, mint ő volt, még mielőtt el nem kúrta volna.

És hogy miért? Ez két apró megmozdulásból is látszik. Az egyik, hogy bogjában Orbán mellé állt, s ez már két dolgot is feltételez. Egyrészt, hogy ért a blogoláshoz, másrészt viszont tökéletesen rávilágít arra, hogy az MSZP milyen hozzáállással van bent a Parlamentben. Persze fárasztó lehet úgy ellenzékben lenni, hogy gyakorlatilag semmi beleszólásuk nem lehet a fontos kérdésekbe, azonban ha felemelkedésre vágynak, sokkal keményebben kellene dolgozniuk, mint ahogy most teszik.

A másik apróság az, ahogyan a nyugdíjasok kontra HírTv „meccset” reagálta le. Ő is pontosan tudja, hogy ezzel nem lesznek előrébb, s ha még maradt baloldali szavazó, ő is sziszegve fogja mondani, hogy ez milyen vérciki volt.

Mesterházy Attila jelenleg sokkal inkább tűnik egy esztétikus bábnak, mint egy olyan személynek, aki képes lenne lerakni a jövő baloldalának alapjait. És nem, szándékosan nem azt mondom, hogy MSZP alapjait, mert ennek a pártnak már csengettek. A jobboldal jelenleg uralja a webet, és látszólag a fiatalokra próbál építeni ezzel (is). Persze lehetne mondani, hogy ha már elfoglalták, nincs mit tenni, de mindenki pontosan tudja, hogy ez nem igaz. A jobboldalnak 15 éve még szinte alig volt médiája - ezt sérelmezték is nagyon sokszor - mára pedig minden lehetséges fórumon ott vannak.

Lehet szívni a fogát az embernek, hogy bizony a 2/3-os többséggel bármit meg lehet tenni, de amíg nem változnak a gondolatok a baloldalon, addig a helyzet sem fog. A változás pedig úgy kellene, mint egy falat kenyér.

A múlt hét bajnoki fordulóján megrendezésre kerülő Újpest – Ferencváros rangadó végeredményére még azok is felkaphatták a fejüket, akiket egyébként nem nagyon érdekel az NB I: ritka, hogy a Fradi 6-0-ás vereséget szenvedjen. Persze a meccs körítése ismét nem volt balhémentes, amire szinte már természetes nyugalommal legyintünk mondván, várható volt. Ami viszont új: az FTC megóvta a meccset.

Álláspontjuk szerint a játékvezető hibázott, mert a többször is félbeszakadt meccset le kellett volna fújni. Mondjuk tény, ebben egyet is értek a Ferencváros vezetésével, sőt, még tovább is mennék. A kezdő sípszónak se kellett volna elhangoznia. De ez legyen egy privát vélemény.

Az óvás persze sokkal inkább gyenge próbálkozás, hogy Fradi részről ne érje szó a ház elejét, és ne tűnjön úgy, a vezetés nem próbálta meg menteni a helyzetet. Ám ezt inkább csak úgy lehetne megérteni, ha azért óvnának, mert a játékvezető rosszul ítélt meg mondjuk 4 büntetőt, és emiatt úszott el a mérkőzés. De nem, a problémát nem ebben látják.

Tegyük fel, Jimmy Jump-ot az UTE „szponzorálta”, hogy zavarja meg a zöld-fehér játékosokat. Ettől – és a petárdázástól – azonban még nem kellett megállítani a játékot indokolatlanul hosszú időre, legfeljebb a szünet tartott tovább. Az egyetlen komolyabb játékszünet akkor volt, amikor a fradisták áttörték a menekülőkaput és próbáltak bejutni a pályára. Így azonban az FTC vezetése legfeljebb saját maguktól óvhatná meg a meccset az Újpest javára. A játékosok ugyanis nem attól fociztak rosszabbul, mert állt a játék, hanem azért, mert egyébként sem tudnak (olyan jól). Ez viszont nem indok arra, hogy a drukkerek vendégként törjenek-zúzzanak, kárt tegyenek más értékében. Vagy arra, hogy az ellenfél szurkolóját életveszélyesen megkéseljék.

Remélem a Ferencváros vezetése csak viccnek szánta az óvást, bár annak is elég rossz. Sokkal inkább a labdarúgást kellene megóvni a Fradi B-középtől, azt viszont egy életre.

Az elmúlt bő másfél évben igen csak kifordult a sarkából a világ, már ami a gazdasági életet illeti. Ha valakinek, akkor a magyar devizahitelesnek hiányzott a legkevésbé a válság. Dicséretes dolog, ha egy kormány szeretne segíteni az így bajba jutott embereken, de ami most történik, az finoman szólva is baromság. A nép viszont elhiszi, mert el akarja hinni, hogy egy több millió forintos adósságból majd egy csapásra lesz nagyságrendekkel kevesebb. Csak az nem jut a nép eszébe, hogy egy kampányidőszak kellős közepén tartunk. A tanulság? Ami édes, lenyelik.

Rogán Antal és a banki ügyfeleket képviselő civil szervezetek egyeztetésén született javaslatok gyakorlatilag nélkülözik a szakmaiságot, bár ők úgy gondolják, minden a legnagyobb rendben. De álljunk csak meg egy picit, ha lehetne. Mert miről is van szó?

Tény, a bankok a lehető legtöbb módon próbálták eladni a devizahiteleket a leendő ügyfelek számára, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy ezekkel az ajánlatokkal élni egy percig sem volt kötelező (persze azért felvették, hiszen mindegy hogy hogyan, csak neki jobb legyen, mint másnak). Olyan eset nyilván igen kevés van, hogy a bank jár rosszul, az ügyfél meg jól, ám az ember mégis úgy gondolta, a devizahitellel nagyot szakíthat majd, bele sem gondolva abba, mi lesz, ha beüt a krach. Márpedig beütött.

Aki egy picit is képes volt előre gondolkodni, az forint alapon vette fel a hitelét. Nem kellett ehhez túl sok ész, hisz a valuták árfolyama bármitől az egekbe szökhet, nem feltétlenül kell ehhez világválság. Vagy arról már ne is beszéljünk, hogy hová tűnt az a szép magyar hagyomány, hogy „addig nem veszem meg, amíg nincs rá pénzem”. Ismét a dzsentrik korát éljük, és az élen a devizahitelesek állnak.

Törvényileg vagy jogszabályilag persze lehet az adósok segítségére sietni, de hogy maguk a civilek döntsék el, mennyit és hogyan akarnak fizetni, az már kész röhej. Olyan ez, mintha az elítélt szabná meg, a 20 évet hogyan és milyen részletekben szeretné letölteni, esetleg számítsák bele a büntetésbe azt az időt, amit még a rácsos ágyában töltött, akkor úgy sem tudott menni sehova.

Ha a javaslatok mégis eljutnának a törvényi szintig, akkor az igen érzékenyen érintené a bankszektort, ezen keresztül pedig a teljes magyar gazdaságot. Viszont ha mégsem, akkor a kormány megvezetve a hiteleseket, gyakorlatilag magukra hagyja őket. Már csak az a kérdés, melyik rosszat választják?

A rendszerváltás óta eltelt 20 évben bevált szokássás vált a hazai politikában, hogy bármit is tegyen egy kormány, az őt követő az előd szinte minden lépésével szembe fordul, és élesen bírálja azt. Az ellentétes gondolkodás persze önmagában még nem lenne baj, ám ez a trend magával ragadott már sok olyan intézkedést is, ami egy-egy esetben még hasznos is lehetett volna. Eme „bevált szokás” azonban Matolcsy György mai jelentésével törést szenvedett. Ezt is megértük végre.

Az elkészített költségvetési zárszámadásból kiderül ugyanis, hogy a Bajnai-kormány nem is csinált akkora hülyeséget, mint amekkorának beállították. Hogy ennek megállapításához miért kellett egy külön bizottsági vélemény is, már kevésbé érhető. A Fideszes politikusok nem is igen tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel, s reakcióként élből tagadtak, amivel meg az a baj, hogy Matolcsyt hagyták magára. Persze, egy áldozat még mindig kisebb, mintha egy egész kommunikációs politika dőlne be, de ezt csak egyféleképp lehet jellemezni: aljasság. Ráadásul Matolcsy mostani jelentésének lényegét már Orbán Viktor is elmondta külföldön, ami viszont ellentétes azzal, amit idehaza hallhatunk a kormánytól. Két ilyen állítás közül pedig csak az egyik lehet igaz.

Úgy tűnk, azon a szinten még nincs a magyar politikai elit, hogy egy szakmailag megalapozott ténnyel kezdeni is tudjon valamit, ha az ellentétes az addigi meggyőződésükkel, s ráadásul nem is az „ellenféltől”, hanem saját oldalról érkezik. Kár, pedig szép példa lehetett volna a jövő vezetői számára. Minden esetre nagyon úgy tűnik, rést ütöttek saját kommunikációs pajzsukon. Persze ezt még be lehet tömni, sőt, egy-két ilyen baki még bele is fér egy erős kormány politikájába, de szavazatvesztés nélkül több már egészen biztosan nem. Korai lenne még emiatt a következő választásokkor kormányváltást vizionálni, de az egészen biztos, hogy az önkormányzati előtt ez most nagyon nem jött jól.

Az országgyűlési választások második fordulója előtt csak úgy záporoztak az érvek pro és kontra, hogy vajon jó lesz e az, ha a leendő kormány jelentős többségbe kerül majd a Parlamentben. Eddig ugyan nem volt rá példa, csak idő kérdése volt, mikor lesz olyan, amikor nem csak az ország malmára hajtják majd ezzel a vizet. S bár nem konkrétan emiatt szavazták meg a szuperkuratórium felállítását, azért jelentősen könnyített a helyzeten.

Változás előtt áll az állami média. Várható volt – ahogy eddig minden kormányváltás alkalmával -, hogy a személycseréken túl strukturális változásokon is átesnek majd a közszolgálati csatornák, ám most először kerülnek igazán egy kéz alá: az MTV-t, a Duna Televíziót, a Magyar Rádiót és az MTI-t ezen túl a Közszolgálati Közalapítvány koordinálná. Jöhet a Kívánságkosárral egybekötött Önök Kérték, amiről majd hangjátékot ad a Magyar Rádió. Az augusztus 20-i tűzijátékot pedig majd az MTI adja élőben, online szöveges közvetítés formájában.

A dolog persze ettől még akár jól elsülhetne, hisz a legfontosabb a spórolás, ám sok mindent elárul az, hogy az alapítvány megalakulásakor megalkotják majd a Közszolgálati Kódexet, ami azonban nélkülözheti a teljes szakmaiságot. A fő írók ugyanis jobboldali civil szervezetek lehetnek, mint például „történelmi egyházak, a Magyar Tudományos Akadémia vagy éppen az olimpiai bizottság” (Index). Ez viszont már ismét egy sokkal inkább elvi, mintsem szakmai alapon meghozott döntés, ami úgy látszik párt- és oldalsemleges lépés. A kódex tartalmazza majd, hogy mi a közmédiák feladata, vagy éppen milyen szabályok alapján lehet működniük.

Hogy mi sül ki ebből, még nehéz lenne megjósolni, bár nagyjából borítékolható, hogy a „polgári műsorok” száma növekedni fog – még akkor is, ha a műsortervekbe és a műsorok szerkezetébe törvényileg nem szólhatnak bele -, és az is egészen biztos, hogy az ellenzék, mint olyan, a perifériára szorul majd a közmédiában. Ez azonban már komolyabb kérdéseket és még komolyabb aggályokat vethet fel.

Azt hiszem, most azt mondani, hogy rájár a rúd a devizahitelesekre, a lehető legfinomabb megfogalmazás. Az, pedig ismét csak a szomorú valóság, hogy helyzetük még abban a csodának tekinthető esetben sem javulna rövid időn belül, ha pálfordulásként a forint erősödést mutatna a svájci frank ellenében, vagy legalább is stagnálna a valuta árfolyama. Így nem marad más hátra, mint küzdeni a mindennapokkal és ezzel együtt a bankokkal. Azonban ha ésszel kezelik a válságos időket, megúszható a hitelszerződés felbontása. Ehhez szolgálunk most néhány jó tanáccsal.

Ha látjuk, hogy baj van/lesz, próbáljunk már rögtön a legelején írásban is kommunikálni a bankkal, hiszen az írott szónak minden esetben nyoma marad. Jelentős szerződésmódosítást ugyan nem várhatunk a dologtól, ám talán a futamidő kitolásával csökkenthető a törlesztő részlet havi mértéke.

Amennyiben adósként megszűnik a munkahelyünk, vagy takarékossági okokból csökkentik fizetésünket, ezt mindenképp jelezzük a hitelező intézet felé, hisz az a szerződés megkötésének pillanatában érvényes adatainkat látja, az adott állapotú fizetésünk mértékével. Így nem tudhat arról sem, hogy emiatt késik a havi részlet befizetése.

Sok hiteles külföldön próbál meg munka után nézni, egy nagyobb fizetés és a családi csőd elkerülése érdekében. Ebben az esetben is jelezzünk a bank felé, hogy munkavállalás ügyén elhagyjuk az országot és gondoskodjunk arról, hogy valamilyen formában így is el lehessen érni bennünket, vagy az itthon maradt megbízható hozzátartozók közül adjunk írásos meghatalmazást valakinek, hogy a bank őt is tájékoztathassa az esetlegesen felmerülő változásokról. Sok esetben pont a kommunikáció hiány az, ami ronthat a hiteles helyzetén.

Ami viszont mind közül talán a legfontosabb: egy pillanatig se vegyük félvállról a helyzetünket. Ebben az esetben ugyanis a „ráér még” és a „próbálok róla nem tudomást venni” hozzáállás a lehető legkevésbé sem vezet jó útra, pedig a cél mindenképp az, hogy elkerüljük a lehető legrosszabbat.

Egy kormány munkásságát, hogy jó vagy rossz, nem lehet 100 nap után megítélni, a választások sem véletlenül vannak négyévente. Ami viszont biztos, hogy a valamivel több mint három hónap kijelöli azt az utat, ami egy ország következő ciklusát jellemzi majd. Hogy ez jelen esetben melyik irányba tart, azt mindenki döntse el maga.

A keddi értékelő beszédében Orbán Viktor nem mondott olyat, amit eddig ne láttunk vagy tapasztaltunk volna meg. Tény, hogy a törvénygyártás futószalagja igen csak rendesen forgott és tény, hogy a közigazgatás átszervezése előbb-utóbb kifejtheti jótékony hatását – feltéve, ha okosan csinálják. De a mai beszéd ismét nem múlhatott el önfényezés nélkül. És az a helyzet, hogy ez is tény.

Orbánnak Roosevelt elnökhöz hasonlítani önmagát finoman szólva is merész gondolat, ezt megtenni csak két dolognak: a történelemnek, vagy magának az elnöknek szabad. Mivel utóbbi sajnos már nem lehetséges, így marad az idő vas foga. De legyen neki igaza.

A törvényalkotás sebességével, pedig szintén nem túl „sportszerű” előhozakodni akkor, amikor gyakorlatilag nincs ellenzék, aki megvétózná azokat és most már köztársasági elnök sincs, aki a szentesítés előtt még kérné: „skacok, azért olvassátok már át még egyszer”.

A közpénzek „kitalicskázásában” azért sok igazság van, de hogy a személyzet cseréje indokolt volt-e, arra azért nem vennék mérget. Vagy ha mégis, akkor a kommunikáció a rossz, mert ez kívülről valamiért tisztogatásnak tűnik. Tarlós István talicskával való kopogtató-cédula leadásánál, pedig azért felmerülhet a kétely, hogy nem csak az egyszerűbb szállítás és a szimbólum miatt vitte be az eszközöket…

Minden esetre az a fajta kommunikáció, ami a választás előtti időszakot jellemezte (vagyis káosz, rom, padlóra kerülés, csőd, stb), illetve a mostani (siker, erő, biztonság, újjáépítés, bizalom, hit, stb) kettőssége még most is a gerincét adja az értékelő, de gyakorlatilag bármely fajta beszédnek. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez csak ideig-óráig működik, s egy sikeres kormányzást erre építeni nem biztos, hogy jó ötlet.

Kívánom, hogy az a fajta vehemencia és lendület, amit a külvilág felé mutatott Orbán Viktor kormánya, az a következő 1360 napban se lankadjon. Azt viszont csak remélni lehet, hogy ez a látszat nem csal, és nem egy újabb délibábot kezdett el kergetni az ország.