(Köz)szempont

A rendszerváltás óta a politika labdája hol ide, hol oda került a jobb- és a baloldal között, de az Öszödön elhangzott beszéd óta egyértelműen az ellenzék pattogtatja. De valamiért mégsem tudják, vagy nem akarják lecsapni. Pedig lehetőség már eddig is szép számmal volt.

A Fidesz kedden jelentette be sajtótájékoztatóján, hogy a parlament feloszlatását és új választások kiírását kezdeményezik. A baj az, hogy ezzel megint nem mondtak újat, mert az előbb említett két felvetés már sokadjára hangzik el az ellenzéki oldalról, ráadásul a tavaly erre tett kísérlet is megbukott. Így az eddigi bejelentésekhez képest csak az időpont az, amiben eltérés van, minden más ugyanaz. Persze, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de ez meg már majdnem kihűlt.

Viszont azzal is tisztában vannak, hogy konkrétumot nem mondhatnak ki nyilvánosan, mert annak komoly következményei lehetnek. Ráadásul egyszer már volt egy „erőteljes” fellépés az (akkor még) MSZMP ellen, de hosszú távon annak sem lett eredménye, mert 4 évvel később az akkor már MSZP néven futó baloldal került kormányra.

Hogy mit lehetne ilyenkor tenni? Első sorban kiteríteni azokat a kártyákat, amelyek a válság megoldására irányulnak (legyen az gazdasági, vagy morális), hogy az emberek lássák, a szavak mögött tényleg áll egy működő(!) program. A választók nagy része jelenleg Fidesz szimpatizáns. Persze lehet, hogy csak azért, mert nincs más erő, amire voksolni lehetne, de kérdés, tud e erről az ellenzék. Ha tényleg komolyan gondolják a kormányzást, akkor meg kellene fordítani a sorrendet. Először a programismertetés, utána pedig a kormányváltás, nem pedig fordítva. Különben félő, ugyan oda lyukadna ki az ország, ami ellen a Fidesz annyira küzd.

Orbán Viktor beszédével vette kezdetét a Fidesz által meghirdetett programalkotó vitasorozat. A kormány, a baloldal, valamint Gyurcsány Ferenc „támadásán” túl gazdasági szabadságharcról, illetve a jobboldal összefogásáról is beszélt. Ez utóbbit azért furcsa pont tőle hallani, de legalább is mindenképpen érdekes.

A jobboldal „széthullásában” ugyanis jelentős érdemet tudhat magáénak a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt, annak vezetése, de leginkább a politikája. A négy éves kormányzati ciklus nem egyszer volt hangos a kisgazdák botrányaitól, ami miatt Orbán végül lemondtatta Torgyánt a miniszteri posztjáról, amivel gyakorlatilag megpecsételte a koalíciós partner sorsát. A 2006-os választások elveszítése után – és alatt is - a Fidesz nyíltan bírálta az MDF-et, és őket tette meg felelősnek a vereségért. Hovatovább, még olyat is állítottak, hogy az MDF az MSZP egyik tagozata. Pedig 1999-ben még arról is beszéltek, hogy a Fidesz Dávid Ibolyát jelölné az államfői posztra. Nagyot változott a világ.

Ezek után kérdés, miért a Fidesz (elnöke) sürgeti a jobboldal összefogását, és egyáltalán kivel fognának össze? A kisgazdák 8 év alatt sem bírták kiheverni a kormányzati ciklus alatt történteket, az MDF a lejáratás és az elmérgesedett helyzet miatt sem valószínű, hogy újra a Fidesz mellé akarna állni. Mára jóformán csak a Jobbik maradt, de ha a párt nem akar népszerűségéből veszíteni és/vagy választást akar nyerni, akkor ezt a lehetőséget fel sem vetik.

Minél jobban távolodunk az oroszoktól nyugat felé, az országokat annál kevésbé érinti az ukrán-orosz gázvita. A déli és északi szomszédaink azonban egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, ráadásul a hírek szerint a válság még eltarthat egy darabig. A szerbeknek már segítettünk, most a szlovákok lehetnének soron.

Nem is olyan régen még arról szóltak a hírek, hogy a vajdasági magyarokat érik különböző formában atrocitások, amióta azonban Ficót miniszterelnöknek választották, a figyelmünk északi szomszédunkra, Szlovákiára terelődött. A két ország viszonya nem éppen baráti, Ján Slota nem egyszer tett sértő kijelentést hazánkra. A január elseje óta tartó gázhelyzet azonban könnyen változtathatna a jelenlegi kapcsolaton.

A szlovákoknak ugyanis csak 11 napra elegendő gázkészletük van, hazánknak viszont - a szakemberek szerint - nagyjából 60 napig elég a tartalék. A segítő kéz nyújtásával pedig lehetőség lenne változtatni a kialakult helyzeten. Ráadásul a hazai politikai szereplők mindegyikének fűződne ahhoz érdeke, hogy ezt a gesztust minél előbb megtegyük. A jobboldal érvelhetne azzal, hogy a határon túli magyarokat kötelességünk megsegíteni, míg a baloldal – ezen érv mellett – akár a népszerűségén is javíthatna egy keveset.

Remélhetőleg ez a lépés a politikusainknak is hamar eszébe jut majd, és rájönnek, sok múlhat egy ilyen felajánláson. Mindkét fél nyerne vele valamit: a szlovákok problémája csökkenhetne, a két ország közt pedig újra baráti(bb) lenne a viszony. Hosszú távon mindenképp megérné.

A magyar politika ismét képtelen kilépni saját maga árnyékából. Sajnos, most már sokadjára. Újra előttünk egy választás, ezúttal az Európai Parlamenti választás. Értelmes kampányra azonban ezúttal sincs túl sok esély. Az index információi szerint a most közelgő EP-választást sem ússzuk meg, kampányában a Fidesz ismét arra készül, hogy a Gyurcsány-kormányt gyengítse.

Amióta világ a világ, de legalább is a rendszerváltás óta dívik nálunk a szokás, miszerint egy párt a választási kampányában a hangzatos ígéretek mellett - 52. és 53. havi nyugdíj, rendbe tesszük az egészségügyet és az oktatást, 40 ezer kilométer autópályát építünk, embert küldünk a Marsra, stb. – egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy ellenfelét lejárassa. A kérdés koránt sem költői: miért? Ha ugyanis ezzel akarják azt nyomatékosítani, hogy ők a jobbak, ők a szebbek és egyáltalán, ők a legleg, akkor ez annyit jelenthet, hogy nem bíznak sem önmagukban, sem a programjukban, de még a szavazóikban sem. Egyébként semmi szükség nem lenne rá.

A 2006-os parlamenti választások idején futott be legelőször úgy igazán a lejárató kampány, mindkét fél részéről. Az MSZP önmaga fényezésével, illetve ezzel egy időben a Fidesz valós vagy vélt baklövéseinek bemutatásával próbált magának több szavazatot gyűjteni, míg az ellenzéki párt a mára már klasszikussá vált „Rosszabbul élünk, mint 4 éve…”, illetve a „Na, ezt jól megcsinálták…” kezdetű örökzöldekkel próbált aratni.

A legnagyobb baj mégis az, hogy már nem csak a parlamentben dobálják egymásra a sarat, hanem az utcán, óriásplakát formájában is, mi pedig annyira megszoktuk, hogy valószínűleg hiányérzetünk lenne nélküle.

Hofi Géza örökbecsű mondása volt még a kommunizmus idején, hogy a jólét valahogy nem tud hozzánk begyűrűzni. Így van ez most az értelmes kampánnyal is.

Régóta tudtuk, régóta éreztük, és ugyan olyan régóta nem törődünk a problémával, most meg meglepődtünk, hogy ilyet is lehet. Az oroszok elzárták a csapot, és nagy valószínűséggel rá is éreztek: ők diktálnak Európának, és nem fordítva. A kommunizmus évtizedei után most jön az újabb diktatúra? Gáz.

Oroszország ugyanis nem véletlenül húzta el ennyi ideig a szállításról szóló vitát. Persze, nyilván közrejátszott az is, hogy borzasztóan szúrja a nagy maci szemét a narancsos forradalomban „elveszített” hátsókert, Ukrajna önállósága, és az, hogy nyíltan nem gyakorolhatnak befolyást a belpolitikájukra. De ezen az „apróságon” kívül sem biztos, hogy annyira erőltetnék ők a gáz szállítását. Inkább ürügy ez, mint bármiféle üzletpolitika.

Mert miről is van szó, ugye? Európa a Nabucco gázvezeték megépítésének tervével alaposan aláaknázná a Gazprom üzleti érdekeltsége alá tartozó Déli Áramlat tervét, nem kis veszteséget okozva ezzel az ország vállalat vezetésének. Meg egyébként is, mi az, hogy nem ők diktálhatnak?

Így remekül jött az orosz-ukrán vita a nagytestvérnek, aki ezzel vérszemet kapott. A hatalom ereje jó érzés, de gyakorolni még jobb, csak erre eddig nem volt lehetőség. Most van, Európa meg rájött, koránt sem ők osztják le a lapot. Mert mi lenne akkor, ha Oroszországnak eszébe sem jutna újra szállítani, hiába minden előnyös szerződés? Nekirontanak a NATO-val? Esetleg kemény diplomáciai szankciókat alkalmaznak ellenük? Netán blokád alá akarják vonni egész Ázsiát? Egyik sem igazán kivitelezhető anélkül, hogy a világra nézve ne legyen katasztrofális a következmény, arról meg nem is beszélve, ezek mindegyike mekkora hülyeség. Eddig is elvoltak a maguk „kis” világában és ezután is ellesznek. Nekik megvan minden, ami kell, ha meg nincs, akkor azt elintézi az orosz belpolitika. És pont. Erősen sakk-matt helyzet.

Mi marad nekünk? Alternatív energia, maximum. Az már világossá vált, a válság miatt sok minden megváltozhat. Mert bár lehet milliárdos projektekkel vezetéket építeni, lehet csökkenteni a függést, a készletek előbb vagy utóbb kimerülnek, és akkor megint csak nagyot nézünk majd, mert bár régóta tudtuk, régóta éreztük, mégsem törődtünk a problémával…

Pénteken szivárgott ki, szombaton, pedig hivatalosan is bejelentették: Boross Péter egykori miniszterelnök lemond mandátumáról, és a parlamentből távozva ezután már csak az MDF-ben végzi munkáját. Döntését a mai magyar politikai színvonallal magyarázta, azt viszont cáfolta, hogy Dávid Ibolyának bármi köze is lenne visszavonulásához. Szép is, hihető is, amit mondott, de valószínűleg az elmúlt évek eseményei sem késztették őt maradásra. Talán idejében szerette volna elhagyni a süllyedő hajót.

A 2006-os választások óta ugyanis rendesen rá jár a rúd a Magyar Demokrata Fórumra. Hol belső botrányok, hol külső támadások formájában, de a baj valahogy mindig eléri a pártot. Azzal, hogy a legutóbbi parlamenti választásokkor nem voltak hajlandóak visszalépni a Fidesz-jelöltek javára, el is indult a lavina. Folyt már ellenük lejárató kampány, a legnagyobb ellenzéki párt, pedig gyakorlatilag fő bűnösnek nevezte meg az MDF-et, amiért ismét a baloldal alakíthatott kormányt.

A legutóbbi botrány tavaly szeptemberében érkezett meg Almássy Kornél képében. A párt egyszerű tisztújításából egy országos méretű botrány lett, melyből Dávid Ibolya győztesként, az MDF viszont egyértelműen vesztesként került ki. S ha ez nem lett volna elég, az év vége felé még azzal is küzdeniük kellett, hogy a frakciójuk egyáltalán életben maradjon a parlamentben.

Ezek után már érthető, miért is lett elege Borossnak az egészből, és miért adta vissza mandátumát. Mindezeken túl teljes mértékben igaza volt. Lehet, hogy indoklásában közhelyeket sütött el, de a magyar politika hosszú évek nehéz munkájával „küzdötte le” magát napjaink szintjére.

Undor ez a javából. Nehezen lehet ezzel vitázni.

Ha valaki eddig azt hitte volna, hogy a nép számára ellenszenves kormányfő csak nálunk létezik, vagy a kormány és az ellenzék közötti acsarkodás csak idehaza dívik, annak jelentem: tévedett. Nem is kell olyan messze mennünk, elég mondjuk Prágáig. A cseheknél viszont már létezik az a valami, amiről nekünk még csak utópisztikus elképzelésünk van, nyugaton pedig úgy hívják: európai politika.

Mirek Topolánek nem egyszerű eset. Ütött ő már meg riportert, miután pártja csúnyán elveszítette a helyi önkormányzati választásokat, ráadásul a kormányfői széke is legalább annyira ingott, mint idehaza Gyurcsányé. Legutóbb, pedig egyik minisztere nemes egyszerűséggel legyilkosozta az ellenzék vezérét, ami miatt szintén neki kellett bocsánatot kérnie.

2009-ben ugyanis Csehország tölti be az unió elnöki tisztségét, Paroubek pedig ettől a gesztustól tette függővé, hogy folytatják e a két párt közötti ellentétek csökkentését, ami kulcsfontosságú ahhoz, hogy a feladatukat normálisan el tudják látni. Topolánek bocsánatot kért, az ellenzék vezére elfogadta. Mindketten tudják, hogy az országuk jó hírnevét teszik kockára, ha az eddigi viselkedésükön nem változtatnak, ráadásul egész Európa rajtuk röhögne, amiért nem képesek saját hazájuk érdekében kompromisszumot kötni a másikkal.

Ennyi csak a különbség köztük és köztünk. Fényévek és 500 kilométer.

A 2008-as rendfenntartó közérzetjavító séták után a Gárda ismét védené a hagyományt. Ezúttal már élesben, lőszerrel.

A győri szakosztály december végén tartott agyaggalamb-lövészetet, állításuk szerint hagyományőrzésből. Meg egyébként is, a sportot bárki gyakorolhatja, és ők csak sportból, ugye. Az egész beszámolót végigolvasva azonban új értelmezést nyer az eseménnyel kapcsolatos megfogalmazás, mely szerint „…megtartotta első lövészetét, melyet a közeljövőben magasabb, mesteribb szintre kívánunk emelni”. Olimpiára készülnének?

Az egészséges életmódra nevelés szép elgondolás, de akkor az írás kétharmada miért a katonaságról és a kiképzésről szól, meg arról, hogy tehetséges katonáink külföldön szolgálnak. Többnyire azzal érvelnek, hogy ők hagyományt őriznek, és nem értik, miért mondanak róluk mást.

Erre szokták azt mondani, hogy aki nem akarja, hogy kurvának nézzék, ne álljon ki a sarokra.

A győri szakosztály december végén tartott agyaggalamb-lövészetet, állításuk szerint hagyományőrzésből. Meg egyébként is, a sportot bárki gyakorolhatja, és ők csak sportból, ugye. Az egész beszámolót végigolvasva azonban új értelmezést nyer az eseménnyel kapcsolatos megfogalmazás, mely szerint „…megtartotta első lövészetét, melyet a közeljövőben magasabb, mesteribb szintre kívánunk emelni”. Olimpiára készülnének?

Az egészséges életmódra nevelés szép elgondolás, de akkor az írás kétharmada miért a katonaságról és a kiképzésről szól, meg arról, hogy tehetséges katonáink külföldön szolgálnak. Többnyire azzal érvelnek, hogy ők hagyományt őriznek, és nem értik, miért mondanak róluk mást.

Erre szokták azt mondani, hogy aki nem akarja, hogy kurvának nézzék, ne álljon ki a sarokra.