(Köz)szempont

Ezen a hétvégén rendezik az angol labdarúgó-bajnokság 24. fordulóját, mely nem kevés izgalmat tartogat. Jelen állás szerint a „top four”, azaz a négy legerősebb csapat közül (Liverpool, Arsenal, Manchester United és Chelsea) három áll jelenleg a dobogós helyeken, ám az 5. helyet elfoglaló Liverpool számára is van még esély a bajnokság megnyerésére – lássuk be – az anyagi gondok ellenére is.

A szombaton rendezett mérkőzésen a Chelsea és a Liverpool már megméretetett, s mindkét csapat győzelemmel zárta a fordulót, ám a papírformának mondható eredmény ellenére a londoni gárdának meg kellett küzdenie a három pontért a jelenleg a tabella 18. helyét elfoglaló Burnley otthonában. A hazaiak ugyanis szívósan védekezve próbálták tartani a sokáig 1-1-es eredményt, ám a szintkülönbség végül megmutatkozott, és a sok kísérlet eredményeként sikerült a győztes gólt is megszereznie a vendégeknek. Ezzel a csapat tartja lépéselőnyét a többi gárdával szemben, hiszen egy mérkőzéssel kevesebbet játszottak, és jelen pillanatban 4 pontal vezetik a listát a második Manchester United és a 5 ponttal a 3. helyen álló másik londoni alakulat, az Arsenal előtt. A forduló legizgalmasabb meccsét azonban pont ez a két alakulat vívja majd meg, ráadásul egymás ellen.

A rangadó alig másfél óra múlva kezdődik, ahol ez alkalommal a Machester látogat el az Emirates Stadionba. Ez a mérkőzés minden alkalommal az egyik legrangosabb esemény Angliában, ám Európa- és világszerte számos érdeklődőt vonz. A tét pedig talán még nagyobb, mint más alkalommal, hiszen aki ma délután győztesen hagyja el a pályát, az egy újabb lépéssel megközelítheti a Chelsea-t, ráadásul előnybe is kerülhet ellenfelével szemben. A kéknek természetesen a döntetlen lenne a legjobb eredmény, ám a két csapatot ismerve erre nem sok az esély.

Ó igen, kezdődik. Ismét eltelt négy év, és bármennyire is szeretnénk, ezt a 4. évet sem fogjuk megúszni: könyököt ki, kettesbe be, indul az idei kampányidőszak. Mondhatjuk, hogy ez a szükséges rossz, hisz a demokrácia egyik alapja, hogy lehessen választani, de hogy milyen a felhozatal, az már megint egy másik kérdés, ahogy az is, hogy a világ fejlettebbik felén valamivel ízlésesebben zajlik ez az egész.

A probléma talán ott van, hogy az elmúlt idők választási kampányait visszanézve sajnos idén sem számíthatunk semmi jóra. Megkockáztatom, az elmúlt 2-3 év és jelen kampányidőszak között talán csak annyi lesz a különbség, hogy több propaganda lesz az utcákon, televízióban, plakátokon, és talán sűrűbb lesz az egy mondatban előforduló „hazaáruló” aránya. Meg persze a külföld is jobban beleláthat majd, milyen is a mi politikai kultúránk a hétköznapokban, de szinte előre borítékolható, hogy lesújtó képet fog kapni. Itt tartunk most. Magyarország, 2010.

Mindazonáltal Sólyom László a lehető legbölcsebben döntött, hogy a legkorábbi időpontra tűzte ki az első fordulót. Talán nem is túlzás azt állítani, a végső eredmény már most borítékolható, de ettől még egy cseppet sem lesz szebb vagy jobb ez a pár hónap.

Nyugdíjreform, autópálya-építés, az egészségügy rendbetétele, munkahelyek teremtése, oktatási reform, a szélsőségek visszaszorítása. Hogy ezek ismerős jelszavak? Ugye. A probléma csak ott kezdődik, hogy a jelszavakkal csak választást lehet nyerni, nem pedig egy országot irányítani.

Hogy mit tehetünk? Semmit. Pontosabban egy valamit, fogjuk magunkat, és elmegyünk szavazni. Mivel kis hazánk még nem jutott el odáig, hogy kollektívan küldjük el a búsba az elmúlt 20 év brigádjait, hát jelöljük meg a B-t, és irány az urnákhoz, kiválasztva a szerintünk kisebbik rosszat. Hogy miért? Mert csak ebben az egy esetben vonhatjuk majd őket kérdőre, hogy hát rendben, pofont kaptunk, de hát cukrot ígértek, most akkor hogy is van ez?

De persze lehet otthon is maradni, mondván, hogy „én már kiábrándultam az egészből”. De aki meg nem megy el, az ne is hőbörögjön az elkövetkező 4 évben, mert a lehetőség számára is adott volt. És igen, hidd el mások is kiábrándultak. Nem vagy egydül.

Vagy bármelyik délután. Magyarország ma, rímekbe öntve, zenével tálalva.

Nem szerettem volna abba a hibába esni, hogy a döglött oroszlánt tovább rugdossam, megtették ezt helyettem a szurkolók a szombati Fradi – Diósgyőr meccsen, amikor a – számukra egyébként is siralmas - meccsnek a balhézással és a stadion szétverésével vetettek véget. A normális, vagy legalább is minimális reakció viszont az lett volna, hogy ha már a televízió kamerái is rögzítették az esetet, akkor a balhézó csoporttól elhatárolódnak. Ehelyett előkerült a pszichológia tankönyvek első oldali példája: a hárítás. Mindezt úgy, hogy persze a szurkolók csak áldozatok. Egy szó jut eszembe: pofátlanság.

A Ferencváros Szurkolók Szövetségének alelnöke szerint ugyanis mindenről a klub vezetése tehet, a drukkerek részéről pedig jogos volt a „felháborodás”. Hogy tessék?

Boros Bánk Levente szerint „az angolok úgy kezelik a klubot, mintha egy angol harmadosztályú kiscsapat lenne.” Nem tudom, hogy Mr. Borsos mennyire jártas az angol labdarúgásban, vagy látott-e már mondjuk angol kupamérkőzést, de feltételezem, hogy nem. Ellenkező esetben ugyanis ezt sokkal inkább kezelné dicséretnek, mint negatív kihallásnak, az „angol harmadosztályú kiscsapatok” ugyanis jó eséllyel vernék bucira a Fradit. Értem én, hogy a Ferencváros az egyik legnagyobb múltú klub hazánkban, és hogy már a BL-t is megjárta, de ez önmagában még senkit semmire nem jogosít fel, és talán az sem véletlen, hogy évekig nem voltak képesek feljutni az élvonalba. Ennyi erővel minden egyes válogatott mérkőzés után szét lehetne kapni a Puskást, hiszen játszottunk már világbajnoki döntőt is, akkor „há’ mos’ milyé’ nem má' megin' má' milyé' nem, hö?”

„Nem tudták hova jönnek? Nem tudták, mit jelent a Fradi, mik az elvárások?” Az első kérdésben ott is a válasz, a másodikra viszont csak azt lehet mondani, ami már régóta nyilvánvaló: ez a csapat szar. Na nem azért, mert a Fradit utálni kell(ene), hanem azért, mert tényleg szar. Ha nem lenne az, akkor nem kiesési, hanem bajnoki rangadót játszanának. Egy klub vezetősége pedig hiába hoz tőkét, attól még senki sem tanult meg focizni, különösen azok nem, akik már évek óta nem tudnak.

Felrovódott az is kifogásnak, hogy Robinson szerint a szurkolók tehetnek arról, hogy nem jönnek új játékosok a csapathoz, szerintük persze nem. Ilyenkor azért az orruk alá lehetne tolni egy – már-már védjeggyé váló – zsidózós, vagy cigányozós felvételt. Nyugatabbra ezért nem hogy stadionbezárás járna, de felszántanák és sóval behintenék a pályát, a szurkolóknak pedig nem kellene azon törniük a fejüket, hogy az elkövetkezendő 20 évben hová menjenek nyaralni.

A történelem során eddig egészen kiváló módon volt képes Svájc megőrizni a függetlenségét, ami ezáltal sok tekintetben megbecsülést és tiszteletet váltott ki az emberekből az ország nevét hallva. Azzal azonban, hogy Roman Polanskit kiadta az USA-nak, valószínűleg egy időre zárójelbe is teheti az egészet.

Mert hogy a dolog azért erősen kétélű. Egyrészről ugye dicséretes, mert aki „liliomtiprást” követ el, annak lakolnia kell, bűnhődnie, vagy legalább is vállalnia a felelősséget azért, amit tett. Polanski ráadásul be is ismerte annak idején a dolgot, és nem is véletlen, hogy 30 éve nem járt Amerikában.

Másrészről viszont egy mindenki által tisztelt és becsült hírességről van szó (tehát nem celeb), akinek (ezen kívül) nem sok „balhéját” tudnánk felsorolni így nagy hirtelen. Ráadásul ez sem most derült ki, hanem még akkor, amikor megtörtént, mégsem ez jut róla eszünkbe, amikor kimondjuk a nevét. Legutolsó sorban pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az „áldozat” is csak médiacirkusznak titulálta az esetet, és nem úgy állt az egészhez, hogy most kipereli belőle az Oscart is.

Így most csak a kérdés marad, hogy ki van nagyobb bajban: Polanski vagy Svájc?

„Ki kíváncsi arra, hogy kinek ki lett az ismerőse? Vissza az üzifalat!!!” „Kedves fejlesztőbrigád! A lopás szánalmas, nincs köztetek egy kreatív emberke sem?” Ilyen, és ehhez hasonló üzenetek láttak napvilágot a héten a legnagyobb hazai közösségi portál üzenőfalán. A „felháborodás” és „zúgolódás” viszont koránt sem alaptalan, az oldal ugyanis fejlődni kezdett. Csak épp a rossz irányba.

Még egy hónapja sincs, hogy az Index megjelentette interjúját Trevor Johnsonnal, melynek egyik legérdekesebb kérdése, hogy vajon a Facebook megöli-e az iWiW-et? A helyzet ugyanis az, hogy az egyébként is sikeres közösségi oldalra már hazánkban is egyre többen regisztrálnak, nyugatabbra pedig már beelőzte a helyi konkurenciát, mind a helyi regisztráltak számában, mind a népszerűség tekintetében. Úgy látszik azonban, hogy az iWiW egy huszáros - amolyan VDSZSZ-es - húzással a dolgok elébe ment, és vad fejlesztésekbe kezdett. A probléma azonban ott kezdődik, hogy ezt sokkal inkább lehetne lopásnak hívni, mint saját szellemi terméknek.

Na persze az ötlet maga nincs levédetve - tehát szabadon használható -, a helyzet ettől még vérciki. Az oldal eddig olyan volt amilyen, s már az alkalmazások megjelenésével is ráncolta az egyszeri felhasználó a szemöldökét. Nem azért, mert rossz hogy van, hanem mert sokszor még az alapfunkciók sem működtek rendesen. Ez a húzás azonban sok júzernél verte ki a biztosítékot. A facebooknál megszoktuk, ők találták ki, ráadásul igényese(bbe)n is néz ki, de így átvenni valamit, szinte minden változtatás nélkül, azért elég meredek.

Hogy lesz-e valami eredménye a júzerek felháborodásának, azt egyelőre nem lehet megmondani. Az egyetlen dolog, ami ilyenkor egyértelmű, az a „kreatív tím” szegénységi bizonyítványa. Addig pedig mindenki láthatja, hogy Zénó és Piri kapcsolata végre új szintre lépett miután a vasárnap hajnali dugás után kijózanodva végre ismerősei lettek egymásnak.

Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, az U20-as válogatottunk szereplése jóval több mint figyelemre méltó. A játékosokon már látszik az is, hogy foglalkoznak velük, nem csak az, hogy vannak. Amire viszont még inkább felkapta az ember a fejét, az a keret egyik legmeghatározóbb játékosa: Koman Vladimir.

Akik azonban az átlagnál kicsit jobban követik a labdarúgás eseményeit, vagy legalább is a ’90-es évek végén is nyomon követték az európai válogatottak szereplését, más érdekességet is felfedezhettek.

A játékos külföldies neve jelen esetben csak az egyik, amit az ember észrevesz. Hazánk fia ugyanis sokban hasonlít a 2000-es (felnőtt) Európa-bajnokság Holland válogatottjának egyik tagjára. Illetve – hogy egészen pontosak legyünk - két tagjára, a de Boer testvérekre. Frank de Boer talán élete gólját lőtte meg abban az évben, a csoportmérkőzések utolsó körében, a franciák ellen. A videón a gól 1:08-tól látható.

Reméljük a mi Komanunk nem csak fizimiskájával hasonlít majd az egykori holland klasszisra.

Kicsivel több mint egy hete mutatták be Németországban azt az autót, amely a (nem is olyan távoli) jövőt tekintve talán változást hozhat a környezetszennyezés elleni harcban. A Trabant nT-t sokan várták már, ki azért, mert Trabant és retro van, ki pedig azért, mert az elektromos meghajtás miatt jóval környezetkímélőbb lehet, mint a jelenleg az utakon lévő legkisebb fogyasztású gépjármű. A probléma azonban itt is a pénz, illetve annak hiánya. De miért nem látják a befektetők a lehetőséget a zsákutca helyett?

Így kezdte a mobil is…

Az egyik legnagyobb probléma jelenleg az, hogy a teljesítménye jóval kisebb, mint amekkorát az ember szeretne (az nT esetében ez 160 km), ezzel szemben a töltési idő nagyon hosszú, az alkatrészek esetleges cseréjéről pedig már nem is beszélve. A dolog azonban valahogy kísértetiesen hasonlít a mobiltelefonok történetére. A ’70-es években, de még a ’80-as évek elején is gyakorlatilag körberöhögték az AT&T fejlesztőit, amikor a vezeték nélküli telefonálás lehetőségével álltak elő.

A ’80-as évek végén azonban mégis megjelent az első hordozható telefon (nem autótelefon!) ami gyakorlatilag a mai napig lázban tartja az emberiséget. Pedig az első készülék igen csak vaskos volt, ráadásul 8 óra volt a készenléti ideje, és legfeljebb 1 órás beszélgetést bírt ki az akkumulátor.

Az évtizedeken át tartó folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően azonban sikerült eljutni arra a szintre, amiről a ’90-es évek elején még utópisztikus képzelgésként beszéltek. Minden valószínűség szerint az elektromos autók sorsa is hasonlóképp alakulna, hiszen bármilyen fejlődéshez szükség van a tapasztalatokra, és a folyamatos fejlesztésekre is, feltéve, hogy van rá elegendő keret.

A nagy HA

A másik probléma ugyanis az, hogy egyelőre nincs senki (értsd: komoly befektető), aki hajlandó lenne egy olyan vállalkozásba fektetni a pénzét, ami még egy jó darabig biztosan veszteséget fog termelni. A Trabant nT gyártásához viszont jelen pillanatban 30 millió euróra lenne szükség. De akkor mi lehetne a megoldás?

A lehetőségek

Szinte pontosan egy éve, 2008. október 3-án jelent meg a hír, hogy a Google egy nagyszabású terv keretében igen komoly környezetvédelmi és energetikai projektbe kezdene, amely 2030-ig mintegy 4400 milliárd dolláros beruházást jelent, az autóipar jelentős átalakításával pedig az amerikai széndioxid-kibocsátást 48 százalékkal lennének képesek csökkenteni. Ebben az elképzelésen a hibridautók elterjedése mellett az elektromos autók is komoly szerepet játszanának, ami ismét csak irányt mutathatna a fejlesztéseknek. Persze a megoldást nem lehet egyetlen helyről várni, ráadásul a beruházásba sokan mások is érdekeltek lehetnének.

Ezek például azok az országok, melyek nagyban függenek valamely keleti régió olajmezőitől. Ide sorolhatnánk hazánkat is, de akár egész Nyugat-Európát. Ha a jelenlegi 271 forintos árfolyamon számolunk, akkor is elmondható, hogy az államnak valamivel több mint 8 milliárd forintjába kerülne ez a projekt, ami idővel azért igen szép hasznot hozhatna a konyhánkra. De befektetőként megjelölhetnénk akár azokat az országokat is, akik küzdenek azért, hogy ne lépjék át a széndioxid-kvótájukat, esetleg más államoktól megvásárolják azt. Így ez is egy lehetőség lenne a számukra.

Végül, de nem utolsó sorban szóba jöhetne még a Wikipedia módszere is, mellyel egy év alatt sikerült 6 millió dolláros adományt összegyűjteniük a több mint 100 ezer adakozónak köszönhetően. A környezetvédelem fontosságának egyre nagyobb hangsúlyozásával pedig ez a szám (mind felajánlóké, mind az összegyűjtött kereté) könnyen túlszárnyalható.

Merre tovább?

Hogy mi marad nekünk ezután? A remény, hogy valaki előbb vagy utóbb (de inkább előbb) meglátja a lehetőséget és lépni fog az ügy érdekében. Természetesen a teljes környezetvédelmi problémakör ezzel még koránt sem lenne megoldva, hisz az elektromos autók feltöltéséhez szükséges energiát is elő kell állítani valahogyan, ám ha az egyik oldal fejlődésnek indul, az óhatatlanul is magával rántja majd a másik oldalt is.