A napokban újabb iskolai botrányra derült fény, ezúttal ismét a diák volt a hunyó. Az eset az egyik Csongrád megyei középiskolában történt, a tanárnő kezét egyszerűen hátracsavarták, majd ellökték. A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy az ember egy ilyen hír hallatán lassan már fel sem kapja a fejét, legfeljebb csak értetlenül csóválja.
Hiába a pszichológiai képzés, hiába a neveléstudomány, a tanárképző főiskolán/egyetemen a hallgató legelőször azt tanulja meg, hogy bár ő az, aki „rangban” a diák fölött áll majd, a gyereknek sokkal több joga van az intézményen belül, mint a tanárnak. A „felettesek” csak a célt adják meg, az eszközt viszont nem. De akkor miről is beszélünk?
Már rég nem arról van szó, hogy kell/szabad/egyáltalán lehet e körmöst/pofont adni egy gyereknek az iskolában. Persze a régi rendszer sem jobb, ha visszajönne, akkor a tanári túlkapásoktól lenne hangos a sajtó. Kell a jog a diáknak, nincs szükség az oktatói diktatúrára sem. De valahol mégis meg kellene húzni a határt, mert ami most folyik (nem csak hazánkban, máshol is), az már réges rég a ló túloldala, csak valamiért nem veszik észre.
A szülőnek pedig ugyan akkora részt kell vállalnia a nevelésben, mint amekkorát elvár az iskolától. A fiatalok többsége előtt nincs, vagy rossz a kialakult példakép, és ezen csak együttes erővel lehet változtatni. Ha egyáltalán.
Vitatott szempontok