Elmondom. Van ugye egyszer az, amire még az óvodában megtanítják a gyereket: menzára, fogmosáshoz, kézmosáshoz kettesével sorakozó, kézen fogva indulás, miegymás. Ezt a szokást még sikerül átmenteni az általános iskola alsó tagozatára, majd magát a kettes oszlopban vonulást még csak-csak megpróbálják kivitelezni a pedagógusok/tanárok a felsőbb osztályokban is, ám ahogy nő a diák, úgy csökken az affinitása a rendre. Legalább is a közlekedés területén.
Aki már volt főiskolás/egyetemista, vagy használt csúcsidőben – de gyakorlatilag bármilyen időben – tömegközlekedési eszközt nagyobb távolság megtételére, vagy csak szimplán nagyvárosban él, tapasztalhatta már a tömegközlekedés meglehetősen idegesítő velejáróját, vagyis azt, hogy az emberek képtelenek rendszerbe szerveződve sorba állni. Az érkezési sorrend gyakorlatilag nem létezik, s amikor a busz/vonat megáll, emberi gócpontok alakulnak ki az ajtó(k)nál. A tolerancia szinte teljesen eltűnik, az utas arcára pedig valamilyen kéjes mámor ül ki, még akkor is, ha utolsó előttinek száll föl. Elvégre nem ő lett az utolsó.
Sokat példálózik az ember azzal, hogy „bezzeg nyugaton”, de az a helyzet, hogy jelen esetben ez ismételten igaz. A németek a villamosra is kettes oszlopban szállnak fel, az angolok pedig simán kinézik azt, aki a metró mozgólépcsőjén nem a jobb oldalra áll. Azzal ugyanis feltartja azokat, akik sietnének. Ezek a társadalmilag elfogadott szabályok. És nálunk?
Nem lehetne azt állítani, hogy a pedagógus a hibás. Az iskolák házirendjükbe foglalják az utolsó óra utáni vonulási rendet, a tanárok pedig alkalmazkodnak és igyekeznek betartatni ezeket. Persze lehet azt is mondani, hogy „mert kevés a hely”, de ez alapjában véve még nem indokolja azt, hogy tülekedjen, és a másikat tapossa meg az emberek egy-egy felszállásnál. Ráadásul az is bevett szokás, hogy minden utas olyan helyet akar keresni magának, ahol még senki nem ül, hogy véletlenül se kelljen mással osztozkodni. Az már csak hab a tortán, hogy gyakran azok igyekeznek legelőre jutni, akik a leghamarabb szállnak le, legyen az 5 vagy 10 kilométer.
Ilyen az, ha az egyén győz a tömeg fölött.
Vitatott szempontok