Igazi izgalommal voltunk még tele egy hete, szurkoló és játékos arcán egyaránt ugyanaz a lelkesítő mosoly látszott, amit már évtizedek óta nem láthattunk: a remény mosolya. Mára azonban ismét csak a számolgatás és a csoda segíthet a magyar válogatotton, de valószínűleg nem fog. Valami azonban akkor is megváltozott. Nem érezni a határtalan csalódottságot.
Pedig okunk csak most lenne igazán rá, hisz az elmúlt 20 év talán legjobb szereplését láthattuk az elmúlt 1 évben hazánk fiaitól. Sikerült az is, amire szintén rég nem volt példa, tétmeccsen oda-vissza vertük azokat a csapatokat, akiknél papírforma szerint jobbak vagyunk. Bár ha az albánokat nézzük, talán ez sem olyan biztos. Aztán jöttek a svédek és a portugálok és hozták a számukra kötelezőt. Az ő papírformájuk szerint nem 2, hanem 3 csapatnál erősebbek, és sajnos a harmadikok mi magunk vagyunk. Ám mindezek ellenére mégsem lehet okunk a panaszra.
A csapat kihozta magából a maximumot, sőt, talán még felül is múlta önmagát. Többet nem is volt szabad elvárni tőlük, s hiába akartak ők is bizonyítani, a mérleg nyelve az esélyesebb felé billent. Tanulópénznek jó volt, megtudni, hol gyenge az együttes, és milyen, amikor nyomás nehezedik rá, hol kell majd jobban figyelni. Mert ez a csapat már nem az, amelyik még 10 éve játszott selejtezőt. És ez ugyanúgy értendő szó szerint, mint átvitt értelemben. A legnagyobb dolgot (hazánkról van szó) sikerült elérni, maguk mellé állították a közönséget. Így bármi is történik az utolsó két meccsen, nem lesz miért szégyenkezni. Visszahozták a reményt, és megmutatták, ők akarnak. Hálásak lehetünk. Köszönjük.
Az EB selejtezőre, pedig már úgy készülhetünk, hogy az első akadályt letudva a közönség már a csapat mögött fog állni.
Mi ez a hűvös nyári szellő? Talán a változás szele.
Vitatott szempontok